“Az önszeretet az nem önimádat?” – 3 gyakori félreértés eloszlatása

Manapság rengeteg jól csengő mondat vesz körül minket, hogy hogyan is éljük az életünket. Pl. “Szeresd önmagad! Fogadd el a másikat úgy, ahogy van! Szeress feltétel nélkül!” Jól hangzó gondolatok, de amint meghalljuk őket, sokunkban rögtön felmerül néhány kétely: “Biztosan jó ötlet ezt csinálni? Nem fogom kitenni magam egy komoly sérülésveszélynek, ha ezt teszem?” Senki sem akar sérülni, de a szeretetteljes kapcsolatokra továbbra is vágyunk. Hogyan lehet feloldani ezt a paradoxont, és hogyan lehet ezt jól csinálni?

A szeretet és elfogadás iránti vágy egyidős az emberiséggel. Ez az egyik legmélyebb programunk, ősidők óta bennünk van, hiszen elsősorban ez biztosította a túlélésünket a közösségeinkben. Manapság már nem vagyunk annyira rászorulva a közvetlen közösségünk befogadására és védelmére, hiszen van saját keresetünk, van zár az ajtónkon, és igénybe vehetünk különböző állami szolgáltatásokat is. De a mai modern körülmények között is változatlanul vágyunk arra, hogy szeressenek és elfogadjanak minket – nem is annyira a közvetlen fizikai túlélésünk miatt, inkább érzelmi és pszichés okokból –, végső soron azért, hogy elfogadó társak között egy magasabb minőségű, szeretettelibb és boldogabb életet élhessünk.

Egy korábbi bejegyzésemben már tisztáztunk néhány félreértést az önbizalomról, egy másik bejegyzésemben pedig az önelfogadás körüli zavaros elméleteket jártuk körül. Most pedig nézzünk meg 3 gyakori félreértést a szeretetről és az elfogadásról, és vizsgáljuk meg a mondatok eredeti, valódi jelentését.

1. félreértés: “Az önszeretet az nem önimádat?”

Ez egy nagyon gyakori kérdés. Teljesen érthető a mögötte húzódó kétely, hiszen senki sem szeretne egy öntelt, arrogáns, pöffeszkedő alak lenni. Az életben sem kedveljük az ilyen embereket.

De szerencsére a válasz: NEM. A helyes önszeretet – amiről korábban már volt szó itt, itt és itt is – nem önteltség és nem arrogancia, hanem egy szeretetteljes kapcsolat önmagaddal. Ilyenkor úgy viszonyulsz magadhoz és úgy is bánsz magaddal, mint a legjobb barátoddal. A legjobb barátodat szoktad szemtől szembe szidni és pocskondiázni, hogy ő milyen béna, buta, ronda, ügyetlen és semmirekellő? Ugye, hogy nem. Mert szereted őt, az ilyen viselkedés pedig nem szeretetből fakad. Ugyanígy, a legjobb barátodtól eltűrnéd azt, hogy pöffeszkedjen feletted és elnyomjon Téged? Valószínűleg nem. Ez a viselkedés sem szeretetből fakad.

Az önimádat az, amikor valaki el van telve önmagával és többre tartja magát másoknál – ez a legtöbbször valójában kompenzálás. Ilyenkor az illető belül tele van bizonytalansággal, úgy érzi, hogy ő önmagában nem elég jó vagy elég okos vagy elég sikeres, és ezt a belső hiányt, ezt az űrt egy felduzzasztott egóval próbálja betömni, önvédelemből. Így próbálja eltitkolni mások elől a félelmeit és a bizonytalanságait. Aki szereti önmagát és igazi szeretetkapcsolatban van saját magával, az nem érzi szükségét annak, hogy bármit is kompenzáljon, vagy bármilyen belső űrt ilyen módon próbáljon meg betömni.

2. félreértés: “Az elfogadás azt jelenti, hogy mindenbe beletörődöm, és mindenre tehetetlenül rálegyintek?”

Egy újabb gyakori tévhit. Ha valamit elfogadok, akkor azt már nem is próbálom fejleszteni vagy jobbá tenni, hanem tudomásul veszem, hogy ez a dolog már mindig ilyen marad, nem igaz?

Nos, ez az adott helyzettől függ. A két legfontosabb kérdés, amit ilyenkor érdemes feltenni, a következők:

1) Képes vagyok-e teljes egészében én irányítani ezt a dolgot vagy nem?

2) Ez a dolog vajon hajlandó-e megváltozni vagy nem?

Ha a válasz mindkét kérdésünkre IGEN, akkor nyert ügyünk van. Pl. ha egy képességünkről beszélünk, amit fejleszteni akarunk, akkor egyértelmű, hogy a mi kezünkben van az irányítás. Ilyenkor nem kell beletörődni abba, hogy “hiába, én nem tudok főzni / programozni / ismerkedni / nyilvánosan felszólalni / idegen nyelven beszélni, nekem ez nem megy, én már csak ilyen vagyok”, hiszen ezek tanulható és fejleszthető képességek. És nem utolsósorban önbizalmat is építenek 😉

De pl. ha egy másik ember viselkedését szeretnénk megváltoztatni, az egy egész más helyzet. Ugyanis mindig a másik ember dönt arról, hogy ő mit kíván tenni, hogyan kíván viselkedni. Amit mi tehetünk, az az, hogy reagálunk a másik ember viselkedésére, és egyértelműen a tudomására hozzuk, hogy az ő viselkedése hogyan hat ránk (vagy másokra), hogyan érezzük magunkat ilyenkor, és mit lépünk erre. Ilyenkor a másik emberre van bízva a döntés, hogy ennek tudatában a jövőben hogyan kíván viselkedni velünk. Tehát elfogadjuk az ő döntését a saját viselkedését illetően, de határozottan jelezzük neki, hogy a tetteinek bizony vannak következményei. Vagyis hogy nem tűrünk el akármit.

Pl. ha valaki durván beszél velünk, akkor megmondhatjuk neki, hogy: “rosszul esik, amikor így beszélsz velem. Egy kicsivel több tiszteletet, ha kérhetem.” Ha pedig ezek után is durván viselkedik velünk a másik fél, akkor választhatjuk pl. azt, hogy elmegyünk onnan és nem hallgatjuk őt tovább, így fejezve ki azt, hogy nem tűrjük el ezt a fajta viselkedést. Vagy fejbevágjuk egy sodrófával. (Na jó, ez azért nem javasolt.)

Egyik kedvenc idevágó idézetem, Assisi Szent Ferenc imádsága, így szól:

“Uram, adj bátorságot, hogy amit meg tudok változtatni, azt megváltoztassam.
Uram, adj türelmet, hogy amit nem tudok megváltoztatni, azt elfogadjam.
És Uram, adj bölcsességet, hogy tudjam a különbséget.” 

3. félreértés: “A feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy bármit is tesz a másik ember, én azt mosolyogva eltűröm?”

Ez követlenül kapcsolódik az előző ponthoz. A válasz pedig röviden, ahogy azt már az előbb is láttuk: NEM. A feltétel nélküli elfogadás és szeretet nem azt jelenti, hogy semmiféle feltételt nem szabunk a másik ember viselkedésének. Az embert magát elfogadjuk olyannak, amilyen, és szeretjük őt úgy, ahogy van, a személyiségével, az érdeklődésével és a döntéseivel együtt. Ő egy szabad ember, azt csinál, amit akar. DE azt már mi határozzuk meg, hogy mi mit lépünk az ő tetteire.

Ha pl. ő csúnyán beszél vagy durván bánik velünk, akkor mi elfogadhatjuk ezt mint tényt: “rendben, én elfogadom, hogy ez VAN, te most így döntöttél, hogy így viselkedsz velem, de akkor ennek az a következménye, hogy én nem kívánok többet beszélni veled, úgyhogy ma már ne szólj hozzám / ne keress többé, ég veled!”

A valóság elfogadása nem kötődik feltételhez. A másik ember szeretete sem. De egy bizonyos viselkedés eltűrése vagy tolerálása, az bizony feltételhez kötött, mégpedig a kölcsönös tisztelet feltételéhez. Ha ez nincs meg, akkor dönthetünk úgy, hogy megszüntetjük vele a kapcsolatot.

A szeretet nem azt jelenti, hogy mindent eltűrünk a másiktól, hanem hogy azt tesszük, ami neki a legjobb. És az se neki, se senkinek sem jó, ha ő egy önző, agresszív szörnyeteggé válik, aki azt hiszi, bármit megtehet egy másik emberrel.

Akik esetleg most felmordulnak azon, hogy ez a feltétel-támasztás mennyire szívtelen vagy “spirituálisan fejletlen” dolog már, azoknak azt javaslom, gondolkozzanak el azon, hogy ők vajon hogyan éreznék magukat egy olyan kapcsolatban, ahol a partnerük folyton bántalmazza, szidja, üti-veri őket, és közben naponta többször azt üvölti az arcukba, hogy “neked feltétel nélkül szeretned KELL engem, hát nem érted?!” Ki látja ebben a jelenetben a feltétel nélküli szeretet szépségét és emelkedettségét? Ja hogy senki. Mert ebben nincs is semmi szép. Ez BÁNTALMAZÁS, és az a fél, aki ezt eltűri, az valójában rosszat tesz a másikkal, mert ezzel arra tanítja a bántalmazó felet, hogy “persze, bánts csak nyugodtan, ez a viselkedés teljesen oké, nyugodtan bánhatsz így egy másik emberrel, nincsen ebben semmi rossz…” – ez pedig hazugság.

FONTOS: ha Téged bántalmaznak egy kapcsolatban, és úgy érzed, nincs erőd egyedül kiállni magadért, viszont szeretnél segítséget kérni, hívd a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesületet. Itt találod az elérhetőségüket. Fogjunk össze és segítsünk együtt bajban lévő embertársainknak!

Tehát az eddigiek összefoglalása:

Az önszeretet NEM önimádat. Az önszeretet egy valódi szeretetkapcsolat önmagunkkal, az önimádat pedig egy hiány túlzott kompenzálása.

Az elfogadás NEM beletörődés. Az elfogadás a valóság tudomásul vétele, a beletörődés pedig a saját hatalmunk és felelősségünk feladása.

A feltétel nélküli szeretet NEM mindent eltűrés. A feltétel nélküli szeretet egy külső körülményektől függetlenül létező érzelmi viszonyulás ÉS aktív cselekvés, a mindent eltűrés pedig egy önromboló érzelmi és mentális állapot, és aki ebben van benne, annak azonnali segítségre van szüksége.

Ha úgy érzed, hogy szívesen vennél igénybe szakmai segítséget az önszeretet és az önelfogadás terén, akkor itt tudsz jelentkezni nálam egy személyes beszélgetésre:

Ezeket olvastad már?

“Mi az én életcélom?” – 15 kérdés, ami segít megtalálni az életcélodat

Az egyik nagy kérdés az életben, ami mindenkit foglalkoztat, különösen a fiatal, 15 és 35 év közötti korosztályt: vajon mi az én életem célja? És…

Kollár Anna vendégposztja: “Azt akarom, hogy ezt minden NŐ tudja”

Ez most egy nagyon különleges blogbejegyzés lesz, ugyanis ez egy vendégposzt: nem én írtam, hanem Kollár Anna self-love coach, aki – hozzám hasonlóan – coach-ként…

Az “elég jó” Karácsony titka

Ó a karácsonyi készülődés! Ilyenkor, december derekán, a legtöbben már lázasan szervezik a családi programokat meg az ünnepi menüt, és a sokadik ajándékbeszerző körútra indulnak,…