Vajon mi az “elég jó”-ság titka? Mit csinálnak másként azok az emberek, akik rendelkeznek ezzel a belső nyugalommal, és úgy általában “elég”-nek, oké-nak, szerethetőnek érzik magukat?
Az előző bejegyzésemben arról beszéltem, hogy mi a valódi önbizalom alapja. Arra jutottunk, hogy az önbizalom alapját az a tudat és az az érzés adja, hogy “én elég jó vagyok így, ahogy vagyok”. Ez a tudat olyan, mint egy szikla, aminek a tetejére aztán rá lehet pakolni egy csomó dolgot: sikereket, eredményeket, szakmai vagy személyes elismeréseket. A lényeg az, hogy az “elég jó”-ság érzését nem az adja, hogy miket pakolunk rá a sziklára, hanem az maga a szikla.
Talán most azt gondolod: “oké, ezt értem, de mégis hogyan lehet ezt igazán átérezni? Értem én a hasonlatot, de valahogy mégsem érzem azt, hogy én elég jó lennék… továbbra is ott vannak bennem a félelmek, kételyek, szorongások, hogy én valójában nem vagyok elég okos, elég szép, elég ügyes, nem csinálom elég jól se a munkámat, se a magánéletemet, és egyszer úgyis lebukok, és akkor majd ki fognak nevetni az emberek, el fognak hagyni, le fognak cserélni…”
Ez a gondolkodásmód, hogy “nem vagyok elég …, nem csinálom elég jól …”, nagyon hasonlít arra a gondolkodásmódra, hogy “nincs elég pénzem, nincs elég időm” stb. Az, hogy valami nem elég, vagy valamiből nincs elég – ez a kettő egy tőről fakad. Ezt pedig úgy hívják, hogy hiánygondolkodás. Hogy valamiből nincs elég, valami még hiányzik a teljes képhez. “Ha még ez és ez meglenne, akkor végre minden szuper lenne, de most még nem az, mert ebből meg abból még nincs elég…”
Az a helyzet, hogy amíg ezek a gondolatok kattognak bennünk, hogy “nem vagyok elég jó” vagy “nincs elég időm / pénzem / akármim”, addig belül hiányt élünk meg, és ezt a hiányt – tudattalanul – kívülről próbáljuk betölteni.
Pl. egy kapcsolattól reméljük azt, hogy betölti a szeretet-szükségletünket. Vagy a munkánktól várjuk azt, hogy megadja nekünk az értékesség és a pótolhatatlanság érzését. Esetleg az ételtől reméljük azt, hogy legalább amíg finom falatokat eszünk, addig is kellemesen, szeretve érezzük magunkat.
De bizonyára Te is tapasztaltad már azt, hogy ezek a dolgok csak ideig-óráig töltenek fel minket. Egy-egy jó pillanat után talán fürdünk a boldogságban, de néhány perccel vagy órával később, amikor a pillanat elillant, visszatérnek a korábbi “nem elég, nincs elég” gondolatok, és velük együtt a félelmek és kételyek is.
Hogyan lehet ebből a mókuskerékből kitörni?
A megoldás az, hogy mélyebbre kell menni. Ezt nem lehet a felszínen megoldani.
Az az igazság, hogy
ezek az érzések nagyon személyes és intim érzéseknek tűnnek – pedig valójában univerzálisak.
A Földön minden ember átérzi őket időnként.
És mit lehet kezdeni velük? Egyszerűen csak vedd észre ezeket az érzéseket, lásd meg, hallgasd meg és fogadd el őket, sőt öleld át őket magadban. Igen, ezeket a kényelmetlen, feszítő, torokszorító érzéseket. Ők ugyanis jelzések a bensődből: a lelked jelez ilyenkor, hogy egy kis szeretgetésre vágyik. És ki tudja ezt megadni neki? TE. Nem a párod, nem a főnököd, nem a szüleid, a barátaid, a pszichológusod, a lelki vezetőd, vagy akárki más. Csak Te egyedül.
A “hiányérzet” alatt lapul ugyanis a saját teljességünk megtapasztalása.
Amikor nem próbálunk elfutni a “valami hiányzik” érzése elől, hanem teljes egészében átérezzük azt, és tetőtől talpig átéljük minden felmerülő érzésünket, különösen a “nem vagyok elég jó” érzést – akkor valami nagyon különleges dolog történik bennünk. Ekkor ugyanis képesek leszünk úgy viszonyulni a saját érzéseinkhez, olyan szeretettel és megértéssel, mint egy bölcs felnőtt egy remegő kisgyerekhez. Valójában ezek az érzések bennünk csak arra vágynak, hogy mi észrevegyük, meghallgassuk, és szeretettel átöleljük őket – mint ahogy egy szerető szívű felnőtt átölel egy reszkető, bizonytalan, szeretetre vágyó kisgyermeket.
Ezt Te is meg tudod csinálni. És amikor ezt megteszed, akkor önmagad olyan szintű teljességét tapasztalod meg, olyan mély szeretet-képességedre ébredsz rá, amelyet a cikázó gondolataid felszínén maradva sosem tudtál volna.
Ha van kedved, csináld meg ezt a kis gyakorlatot: hunyd le a szemed és vegyél 3 mély levegőt, majd lassan fújd ki. Közben figyelj a testedre. Mit érzel pontosan? Hol érzed pontosan, a testen melyik részén? Figyelj a tested jelzéseire, és bármit is érzel, fogadd el és öleld át szeretettel. Minden érzésed rendben van.
Ez a “nem vagyok elég jó” gondolat valójában a Te gyermeki éned félelme.
Ha megfigyeled, ez az érzés valahol olyan Benned, mint egy magányos kisgyermek: ártatlan, rémült, és csak egy ölelésre vágyik. Amikor pedig megkapja az ölelésed biztonságát, azonnal csillapul a szorongása. Ez a reszketeg érzés szépen lassan szét fog mállani a Te szereteted jelenlétében.
Próbáld ki!
