Vajon honnan ered a stabil önbizalom és a nyugodt magabiztosság? Mi a titka azoknak az embereknek, akik szinte mindig kedvesek, nyugodtak, és csak úgy sugárzik belőlük az, hogy békében vannak önmagukkal?

Az előző bejegyzésemben kifejtettem, hogy mi valódi önbizalom, és mi nem az. A valódi önbizalom nem arrogancia, nem félelemnélküliség, és nem a magabiztosság puszta látszata. Hanem valami olyasmit jelent, hogy tudom azt, hogy én elég vagyok így, ahogy vagyok, hogy képes vagyok folyamatosan fejlődni és növekedni, és ennek biztos tudatában élem az életem. 

Persze könnyű ezt mondani, miközben az a helyzet, hogy manapság szinte senki sem érzi elég jónak magát.“Nem vagyok elég szép, elég okos, elég erős, elég határozott, elég hozzáértő, elég jó szülő, elég jó apa vagy anya, elég jó férj vagy feleség, elég jó férfi vagy nő…” Hogy miért érzik ezt ma olyan sokan?

Mert kétségbeesetten igyekeznek megfelelni mások elvárásainak: nézz ki jól, tanulj kitűnően, dolgozz keményen, szerezz egy (vagy több) diplomát, legyen egy tuti állásod magas fizetéssel, legyen egy stabil párkapcsolatod, amit persze működtess tökéletesen, legyen egy lakásod, házad, kocsid, meg három tüneményes, jólnevelt gyereked – és mindeközben természetesen legyél mindig kedves és gondoskodó és fáradhatatlan, meg úgy általában minden szempontból kifogástalan.

Nem csoda, hogy a legtöbb ember úgy érzi, képtelen megfelelni ezeknek az elvárásoknak, és emiatt bénának, butának, sőt egyenesen csődtömegnek érzik magukat. Úgy érzik, hogy ők nem elég jók így, ahogy vannak, mert nem sikerül teljesíteniük mindazt, amit mások elvárnak tőlük.

Pedig a gond valójában nem a többi emberrel van.

Akkor mégis mivel? Mire tippelsz?

Nem. Még csak nem is az elvárásokkal. 

“Hogy mi?” 

Azt hitted, most ez jön, ugye? Hogy az elvárásokat fogjuk szidni, hiszen azok okoznak minden bajt. Ha azok nem lennének, akkor végre boldogan élhetnénk. Nem igaz? Hát… nem egészen.

A baj ugyanis nem az elvárásokkal van, hanem azzal, ahogyan mi viszonyulunk hozzájuk.

Igen. A mi viszonyulásunk a probléma. Mi gondoljuk azt, hogy akkor leszünk elég jók, elfogadhatóak és szerethetőek, ha mindezeket elérjük. Pedig az igazság az, hogy

Te már most is elég jó vagy, és bármit is teszel az életben, akkor is elég jó leszel. A Te valódi értéked teljesen független a megjelenésedtől, a státuszodtól, vagy az elért eredményeidtől.

Te így vagy értékes, ahogy vagy. Igen, ezzel a külsővel, ezzel a tudással, ezekkel a képességekkel, és ezekkel az anyagi javakkal. Ezek a dolgok ugyanis nem TE vagy. Ezek mind csak extrák. Bónuszok. A Te egyediséged kifejezői, ha úgy tetszik. De semmi közük nincs ahhoz, hogy TE magad elég jó vagy-e vagy sem. 

Ezek az elvárások ugyanis nem a mi “elég jó”-ságunkra vonatkoznak, hanem AZON FELÜL az extrákra. És az extrák semmilyen mértékben nem befolyásolják a mi “elég jó”-ságunkat. 

Valójában ezek nem is elvárások, hanem LEHETŐSÉGEK. Neked lehetőséged van egy csomó dolgot megvalósítani az életben. De nem kell mindet megvalósítani, csak azokat, amelyeket Te választod. Rengeteg lehetőség közül választhatsz, és a döntés mindig a Tiéd. De bármit is választasz, bárhogyan is döntesz, az semmiben, ismétlem, semmiben sem befolyásolja azt, hogy Te elég jó vagy.

Képzeld el ezt az egészet úgy, hogy építesz egy házat a sziklákon. Ez lehet kis ház, nagy ház, flancos palota, vagy egy picike viskó. Bármilyen házat építhetsz, amilyet csak akarsz, vagy amilyet tudsz. Bárhogyan alakíthatod, bárhogyan díszítheted. Ez a Te döntésed. A sziklának teljesen mindegy, hogy milyen házat építesz rajta éppen: a szikla alatta ugyanúgy szikla marad. Ez a lényeg. 

Te elég jó vagy így, ahogy vagy. Ez a szikla. Az pedig, hogy ezen felül még pluszban mit valósítasz meg az életben, az mind extra, amit rápakolsz erre a sziklára. Sőt ha azt választod, hogy egyáltalán nem pakolsz rá semmit, a szikla attól még ugyanúgy ott marad.

Gondolj erre így. Milyen érzés ezt így látni?